Húsvéti tojásfestés továbbgondolva

Mint évtizedek óta mindig, tavaly is növényekkel festettük a húsvéti tojásainkat. Én szeretem a hagyományos mintákat továbbgondolni, de a gyerekek kedvéért mindenféle vidám tojások is születtek. A festés jól sikerült, a Húsvéti asztal díszei lettek.

Húsvétra várva

A megmaradt festőleveket sajnáltam kidobni, így természetesen gyapjúfestésre hasznosítottam tovább őket. Régóta várt a szöszös ládámban egy kupac dörögdi gyapjú, hogy valamit kezdjek vele. Gyorsan szétosztottam és lesz ami lesz alapon az összes festőlés üveget jól teletömtem.

Balról jobbra: Festőmályva, fekete tea, lilahagyma héja, vöröshagyma héja, kurkuma

Kicsit főztem az üvegeket vízfürdőben, majd felsorakoztattam a konyhapult szélére hűlni és egy napig pihenni hagytam. Végül timsót adagoltam hozzájuk, hogy fixáljam a színeket. Öblítés, szárítás után összehasonlítottam a színeket, nagyon érdekes, hogy a vöröshagyma a tojáshéjon egész sötétpirosat is produkált, a gyapjún csak sárgát, illetve a festőmályva tojáson kékes árnyalata a gyapjún csak halvány szürkéslila lett.

 

Összehasonlítás

A szöszök a jól teletömött üvegek miatt nem lettek teljesen egyszínűek, de nem bántam, hiszen még várt rám fonás, amikor a kis egyenetlenségek szépen összesimulnak. Közepesen vastag, 3 ágú navajo fonal lett belőlük. Ebből a gyapjúból leginkább rusztikus hatású fonalat tudtam készíteni, amit valamilyen poncsónak, vagy szőnyegnek szerettem volna elkészíteni. Amint idén tavasszal megérkezett a Kromski szövőkeretem, máris tudtam, ez utóbbi lesz belőle.

Jó gyakorlás volt, menet közben jöttem rá, hogy mekkora sűrűséggel kellene felvetni, milyen erővel kell leverni a fonalakat az egyenletes hatás érdekében, hogyan igazítsam a széleket, hogyan javítsak a felvetés hibáin stb. (elsőre nyilván volt belőlük néhány :)) A végén már csak egy kis csúszásgátló hálót kellett az aljára ölteni (a gyapjú a kövön nagyon tud csúszni…) és elkészült életem első szőnyege!

Nagyon jó a lábunk alatt munka közben a hűvös dolgozóban

Egy mérleg új élete

A szentbékkállai örökségekről még sokat fogok írni. Mint általában a régi házakban, itt is akadt a padláson, műhelyben, présházban sok méltatlanul félredobott, elfeledett tárgy. Lett újabb, korszerűbb stb. de az ősök csak úgy kidobni mégsem akarták, mert “Hátha jó lesz még valamikor valamire…” Akad köztük lassan száz éves darab, jellemzően nem nagyok és értékesek, némelyikkel elég sokat is kell foglalkozni, hogy akár csak dekorációs célra is újra használható legyen, így mire elkészülnek, nagyon a szívemhez nőnek.

Ez a mérleg a műhelyben hevert, nem tudom mikor, hogyan került a családhoz, én csak az utóbbi 30 évben láttam, de takarmánytól permetszerig volt ezzel minden mérve… Egy szimpla rozsdás doboz volt, a tányérjai szanaszét az udvaron kutya-macska tálként. Az oldalán egy Fuchs G. Budapest feliratú kis táblát láttam.

Lepucolva. Ez már az alapos suvickolás és második rozsdamarózás utáni állapot…

Először nem is tűnt érdekesnek, de gondoltam valamit majd csak lehet kezdeni vele.  Kicsit utánaguglizva kiderítettem, hogy ez a vállalkozás 1876-tól létezett, fénykorát az 1930-as években élte, még egy korabeli gyári katalógusban is megtaláltat ezt a modellt. Tehát akárhogy számolom 90 év körül lehet, és még működik! Mégiscsak érdemes lenne vele foglalkozni, ha nem is ezen mérem az almás pite hozzávalóit, de konyhai dekorációnak, fotós kelléknek jó lehet. Lekentem rozsdamaróval, majd nem volt időm foglalkozni vele, kint hagytam az udvaron egy (elvileg) védett helyen. Pár nappal a Balaton-felvidéket végigtaroló szupercella előtt…

Szupercella 2016 július 13.

Mire legközelebb megláttam, újra az eredeti rozsdás doboz kinézete volt. Kezdhettem előről…. Jobbnak láttam teljes egészében levakarni róla a festékrétegeket; volt rajta kék, piros és zöld is, legalul még az eredeti aranyozás is előkerült! Megküzdöttem a tisztításával rendesen, szétszedni igazán nem lehetett, csak félig kifeszíteni és kiporszívózni. Az eredeti hitelesítő plomba ólomból van rajta, nem barátja a drótkefének, így azt lúggal, fogkefével pucolgattam le… Szerencsére a Hobbi bútorfestők FB csoportban találtam egy fémtárgyak rendbehozatalában jártas embert, aki tanácsaival komoly segítséget nyújtott a munkához.

A korróziógátló alapozó és a szín felvitele már csak a jutalomjáték volt, a végén még az eredeti díszcsíkokat is sikerült imitálni. A legviccsebb, hogy sikerült úgy összerakni és kitárázni, hogy majdnem grammra pontosan mér! Büszke vagyok a végeredményre 🙂

Szép lett, ugye? 🙂

 

Szövött kendő kikészítése

Korábban elmeséltem, hogyan sikerült Judit műhelyében egy csodaszép pamut-selyem kendőt megszőni. Ám azzal, hogy a szövőszékről levágtuk, még messze nincsen kész, a szélein kilógnak a felvetőszálak, itt-ott kis fonalvégek kandikálnak… Ahhoz, hogy ebből szép, használható, strapabíró kendő legyen, még több órányi “mütyürkézés” szükséges.

Először is a kendőnek jó egy napot pihennie kell, hogy a szövés folyamán kifeszített szálak “megnyugodjanak”, visszahúzódjanak eredeti formájukra. A felvetőszálakat minimum 10 centivel hosszabbra kell hagyni, hogy kényelmesen el lehessen dolgozni őket. A legegyszerűbb a díszítő csomó kötése, szokták összefonni is, de én most a sodort rojtozást választottam.

Az asztalra terített kendő végét le kell simítani, rátenni egy éppen kéznél levő (khm… :)) nehezebb könyvet. Ki kell nézni egy nem túl vastag, csinos végeredményt adó szálcsoportot. Kettéválasztani, az esetlegesen kilazult szélső vetüléksort visszanyomogatni a helyére, majd kezdődhet a sodrás! Ennek az a lényege, hogy a két fonalköteget ugyanabban az irányban megsodorjuk, majd ellentétes irányban összetekerjük, zárásként lehetőleg azonos hosszúságnál csomót kötünk rá. Végül már csak le kell ollóval csipkedni egyenesre a végeket. Bonyolultnak hangzik, eleinte nekem sem állt rá az agyam-kezem a módszerre, majd egyszercsak bevillant, hogy jéééé ez pont olyan, ahogy gyerekkoromban az ostorvéget tanultam fonni. Onnantól már ment, mint a karikacsapás 😉

Rojtok sodrás után, ollóval csipkedés előtt

Na annyira gyorsan azért nem… Először este álltam neki, de rájöttem, hogy lámpafénynél barna asztalon fekete cérnákat számolgatni szemgyilkos vállalkozás. Ezen az alátett fehér papír sem sokat segített. Így ki kellett várnom a hétvégét, hogy természetes fénynél fejezzem be. Egy rojttal kb. 2 percig foglalkoztam és volt belőlük 88 db, lehet utána számolni…

Mikor végre elkészültem,be kellett avatni az anyagot, azaz kézmeleg vízben beáztatni. Óvatosan kell bánni vele, könnyen nemezelődik, sérül. Mivel egyedileg festett alapanyagokról volt szó, rendesen dőlt belőlük a festék. Ezért végül háromszor kellett vizet cserélnem rajta, érdekes mód minden alkalommal más színek jelentek meg a vízben, először a lila, aztán a zöld, majd végül valami egész sötétzöldes árnyalatot öltött a dolog. Ilyenkor hasznos szolgálatot tesz a színfogó kendő, ami magába szívja a vegyi festék részecskéit… Miután megszáradt, közepes hőfokon, ruhán keresztül, sok gőzzel átvasaltam.

Mire mindezzel elkészültem, elolvadt a hó, kisütött a nap és hirtelen tavasz lett. Így már csak a fotó kedvéért kellett a télikabát. A tavaszváró kendőm valóban meghozta a tavaszt! 🙂

A télikabát szerencsére már csak illusztráció! 🙂

 

 

Kokárdák

Hétvégén eszembe jutott, hogy a gyerekeknek még nincs kokárdája, így gyorsan horgoltam egyet-egyet, természetesen lányos-fiús formában. Még egy kis vasalás nem árt neki, de a célszemélyeknek már így is nagyon tetszik…

Ha nálatok is hiány lenne belőle, ez fél óra alatt elkészíthető Alizé Bellából 2,5-es tűvel.

Juditnál jártam…

Már nagyon régóta szerettem volna eljutni Judit szövőműhelyébe. Eddig  visszatartott, hogy hétköznap a gyerekek miatt nem voltam mobil, hétvégére pedig számomra beláthatatlan és tervezhetetlen távolságban lehet időpontot foglalni. Idén a helyzet változott, lett heti három szabad hétköznapom, amit igyekszem is intenzíven kihasználni, amíg lehet 🙂

Nemrég kiderült, hogy egy szomszédom is szeretne szőni, sőt mi több, ő már kétszer járt is Judit műhelyében. Ha belegondolok, csak a közvetlen lakókörnyezetemben több emberről derült ki, hogy a fonás, szövés műfajban alkotnak, a sok horgolós, kötősről nem is beszélve! Mindjárt nem érzem annyira fura bogárnak magam…

Megbeszéltük Eszterrel, hogy menjünk együtt. Ő a türkiz felvetésre lett beosztva, melyhez már régóta megvolt egy szép kék-zöld színátmenetes fonala. Én a kis takácsszéket kaptam, 4 nyüstös, fekete felvetéssel. Kicsit meg is voltam illetődve a nagy bizalomtól, hiszen életemben másodszor kerültem szövőszékhez. Próbáltam fejben felkészülni, felnőni a feladathoz, előkerestem a szövésre szánt saját fonású fonalaimat, gondolkodtam lehetséges mintákon.

Február utolsó napján komoly hidegben, hóban, nagy izgalommal érkeztünk a műhelybe. Judit mindjárt megmutatta a takácsszék működését, beültetett, hogy gyakoroljam a használatát. Ajánlott egy apró virágmintát, ami nagyon megtetszett és viszonylag könnyű lábítani is. A gyakorlást kicsit túlizgultam, sajnos egy felvetőszálat el is szakítottam, mivel nem feszítettem eléggé meg (a végefelé meg egyszer azért, mert túlzottan megfeszítettem, van még mit tanulni…).

Teljesen lekötött az alkotás

A következő lépés a fonal és színválasztás volt, amivel elég sok időt elvacakoltam. Az biztos volt, hogy a magammal vitt, saját fonású lila selyemcérna lesz az egyik, amit a mintázáshoz használok. Elvesztem a Judit polcain sorakozó csodák közt, kavarogtak az ötletek a fejemben. Eleinte szürkében, vagy mályvában gondolkodtam. Eszter rámutatott egy csodásan fénylő, élénkzöld fonalra, hogy ezzel az összhatás pont olyan, mint egy jácint.

Mivel azon a havas, hideg napon már minden porcikám a tavaszra vágyott, a jácint említésére azonnal kikaptam, hogy ez kell nekem!!! Egy 100% selyem, Bilum kézzel festett fonal. Végre megvolt a szín, megvolt a minta, nekikezdhettem. Judit azt tanácsolta, írjam folyamatosan, hogyan mintázok, hogy a felétől kezdve visszafele haladva a sál egyensúlyban legyen. Elkezdtem, de a nagy flow-ban valahol egyszerűen elfeledkeztem a jegyzetelésről. Annyira elbűvölt, ahogy a zöld mezőben húzódó lila sávokból kiemelkedtek az apró zöld virágok, hol öt sort, hol tízet, hol csak egyet szőttem le belőlük, sőt egy helyen egy egész virágos rétet is alkottam.

Még a szövőszéken készül a minta

Az igazat megvallva sajnáltam azokat a szép fonalakat nem mind beledolgozni a kendőbe, így addig szőttem, amíg el nem fogytak. Néha persze fel kellett állni mindenféle hétköznapi szükségletek miatt, mint evés-ivás, de szinte az egész nap összefolyt a nagy alkotásban… Közben a többiek sorra készültek el a szebbnél szebb kendőkkel, rajtam meg egyre nőtt a nyomás, hogy ki ne fussak az időből. Az utolsó utáni pillanatban, de elkészültem! A kendő levágásakor Judit elárulta, nem hitte, hogy kezdőként sikerülni fog takácsmintázással két méter feletti hosszt elkészítenem, mert van, akinek ez két alkalomba is beletelik. Ez nagyon jól esett, hatalmas dícséretnek éreztem.

Nem számoltam utána, hány ezerszer tettem meg a bevetés mozdulatát…

Judit reggel mesélt róla, hogyan hat a szövés, a kéz-láb együtt koordinációja az agyféltekékre, a koncentrációról stb. Munka közben értettem meg, mennyire igaza van! A minta lábítása olyan volt, hogy kétszer annyi lépést kellett bal lábbal tenni, mint jobbal, miközben a bevetés gyakran ettől függetlenül a másik kézzel történt. Ez nekem valahogy egy idő után kényelmetlenné vált. Nagyon koncentrálnom kellett, szerencsére nem sokszor vétettem el, ha igen, akkor pedig észrevettem és tudtam javítani. Viszont mikor elkészültem, kiengedtem, boldog voltam, de hirtelen rám szakadt a nagy fáradtság is. Hazafelé az autóban komolyan figyelni kellett a pedálokra, kb. 20 éve tanulóvezetőként éreztem ilyet. Még jó, hogy az autópályán nem kellett sokat váltani 🙂

Itthon alig győztem mesélni a sok élményt, a Férj leginkább a szövés technikai részletei iránt érdeklődött, én meg csak nézegettem nagy örömmel az elkészült kendőt. Várt még rám a végek eldolgozása, rojtozás, a kendő anyagának kikészítése, de erre csak később kerítettem sort…

Mint egy virágos rét, remélem gyorsan elhozza már a tavaszt!